Az irányelv által alkalmazott megközelítés nem tűnik a legjobbnak. Legalábbis a bejelentő személyek számára nem. Az EU bejelentési törvénye bizonyos fokú valószínűséget követel meg az információ valóságtartalmával kapcsolatban. Az irányelv tárgyi hatálya az adatszolgáltató jelentésének időpontjában. Az irányelv nem támasztja alá azt a megdönthető vélelmet, hogy ez a feltétel mindaddig teljesül, amíg az ellenkezőjét nem bizonyítják. Ez a helyeken a bizonyítási teher a bejelentő személyt terheli. Többnyire a gyengébbik félként vesz részt az eljárásban, ami jelentősen növeli jogi kockázatát.
A hamis bejelentésekkel kapcsolatos jogi normákat övező kétértelműség tisztázása a hamis bejelentési jogban
A bejelentésről szóló törvény nem határozza meg az „ésszerű indok” jogi normáját, és ezt a nemzeti jogszabályokra bízza. Ráadásul nem ez az egyetlen jogi norma, amely a feltételre vonatkozik. Nevezetesen a jogsértésre vonatkozó információk, amelyekre a tárgyalt feltétel vonatkozik. Az 5. cikkben meghatározott információk, beleértve a következőket megalapozott gyanú, a tényleges vagy potenciális jogsértésről. Ami megtörtént, vagy nagyon valószínű, hogy megtörténik. Nem világos, hogy ez a meghatározás miért használja az „alapos gyanú” kifejezést. Míg a 6. cikk „ésszerű indokokat” követel meg a kérelmezőtől. Ezek a jogi normák egyes nemzeti jogszabályokban egészen eltérő jelentéstartalommal bírhatnak. Ami biztosan növeli a zavart.
A jóhiszemű bejelentés fokozatainak megkülönböztetése a bejelentők védelmében
Természetesen azonban nem minden olyan jelentés, amelynek valószínűségi foka alacsonyabb, mint a szükséges „ésszerű indok” (vagy „ésszerű gyanú”). Ez szükségszerűen egyenlőségjelet kell tenni a szándékosan téves és félrevezető jelentésekkel. Ha a jóhiszemű bejelentő személyeken mindazokat értjük, akik nem szándékosan nyújtanak be téves és félrevezető jelentéseket. Az irányelv nyilvánvalóan két további csoportra osztja a jóhiszeműen bejelentő személyeket. Az egyik több, a másik kevesebb jóhiszeműséggel. A különbségtétel egyáltalán nem jelentéktelen, mivel a megtorlás elleni védelem ettől függ.
A szándékosan jogtalanul jelentkező személyek mellett a „kevésbé” jóhiszeműen jelentkező személyek is. Azok, akik a bejelentés időpontjában nem tudják bizonyítani az információ valóságtartalmának megfelelő valószínűségét, nem hivatkozhatnak a megtorlás elleni védintézkedésekre. Sőt, még az a tény is, hogy a bejelentett jogsértések megalapozottnak bizonyulnak. Ez nem teszi lehetővé a „kevésbé” jóhiszemű bejelentő személyek számára a védőintézkedésekhez való hozzáférést. Az ellentétes helyzet, amikor a bejelentő „több” jóhiszeműséggel jelent olyan információt, amelyről később kiderül, hogy nem igaz. Azonban még mindig védelmet élvez, ami sokkal kevésbé tűnik relevánsnak.
A rosszindulatú szándék mint a megtorlás elleni védelem feltételeinek újradefiniálása
A bejelentőkről szóló uniós irányelv 6. cikkében meghatározott pozitív feltétel helyett, helyénvalóbb lenne a rosszindulatúságot negatív feltételként meghatározni a megtorlással szembeni védelem biztosításának érdekében. A 23. cikk (2) bekezdésének rendelkezéséhez hasonlóan, ahol szankciókat kell előírni a bejelentő személyekkel szemben, ha megállapítást nyer, hogy tudatosan hamis információt jelentettek, a védelem megtagadását ugyanezen feltétel alapján lehetne meghatározni. Egy ilyen megoldás egyszerűbb lenne, kisebb jogi kockázatot jelentene az adatszolgáltatók számára, miközben a (32) preambulumbekezdésben meghatározott cél továbbra is megvalósulna. A tagállamok nemzeti jogukban továbbra is bevezethetnek ilyen megoldást, mivel ez kedvezőbb rendelkezés a bejelentő személyek jogai szempontjából.