Menü
Az uniós irányelv a tagállamokra bízza annak eldöntését, hogy a szervezetek kötelesek-e elfogadni és nyomon követni a névtelen bejelentőket. Azonban még ha egy tagállam úgy is dönt, hogy nem ír elő ilyen követelményt nemzeti jogszabályaiban, ez önmagában nem jelenti azt, hogy a névtelen bejelentések elfogadása és nyomon követése nem lenne megengedett.
Általában véve a szervezetnek el kell ismernie és lehetővé kell tennie a következő típusú bejelentőket:
A névtelen bejelentések kizárása a bejelentési rendszerből a gyakorlatban nem támogatott és a szervezet számára káros. A bejelentések mintegy felét névtelenül nyújtják be. Ezért a bejelentő csatornák nyílt vagy bizalmas bejelentésekre való korlátozása jelentősen csökkenti hatékonyságukat, mint a visszaélések felderítésének eszközét.
Azzal érvelnek, hogy a névtelen jelentések nagyobb valószínűséggel lesznek szándékosan tévesek vagy félrevezetőek. Ugyanakkor azt is állítják, hogy a névtelen bejelentők engedélyezése minden ésszerű feldolgozási kapacitást meghaladó mértékben növeli a bejelentések számát. Ezek a feltételezések megalapozatlanok. A gyakorlatban a névtelen és a nyílt/bizalmas csatornákon hasonló az igazolt bejelentések aránya, és a névtelen bejelentések engedélyezése nem vezet bejelentési cunamihoz.
Sok esetben az anonimitás marad abejelentő legjobb védelme a megtorlással szemben. A kizárólag nyílt és bizalmas jelentéstételhez való ragaszkodás elvonhatja a figyelmet, és rossz üzenetet közvetíthet a bejelentők felé. Ez a megközelítés ahelyett, hogy a jelentések tartalmára összpontosítana, a jelentések azonosítására összpontosít. Ráadásul ez bonyolultabb és időigényesebb lehet, mint gondolnánk. Mindazonáltal, ha a névtelen bejelentés megengedett, fontos tudatosítani a bejelentőkben, hogy a névtelen bejelentés korlátozhatja mind a nyomozás lehetőségét, mind az egyén védelmét a megtorlással szemben.